Egy korábbi bejegyzésemben írtam anyai nagyapámról és nagyanyámról. Az unokahugom ballagására érkeztek, és természetesen, kíváncsiak voltak, hogyan is túrom én a földet városon. A két öreggel (87 és 85 évesek) megbeszéltük a nárciszhagymákat, az esetleges krumpliültetést (nagyapám csóválta a fejét az agyag hallatán)

és a permetezést (megintcsak csóválta a fejét annak hallatára, hogy nem nagyon akarok permetezni- az egrest máris elvitte a lisztharmat...). Kíváncsiak voltak, mitől annyira kövér az eprem (apósom által adott, kéthetente kiöntözött Volldünger). Előrántottam a legjobb fellelhető boromat (2008-as bingeni (Scharlachberg dűlő) rizling, Riffeltől), és az öregek emlékeztek, mesélték a régi életüket... Kérleltem nagyapámat, írja le, mi is kell egy négytagú parasztcsalád teljes éves önellátásához, mekkora és milyen minőségű szántó, mennyit vetni miből... Csillogott a szeme, és megígérte. Szóval, remekül szórakoztunk.

Amikor beszálltak az őket hazaszállító kocsiba, nagyanyám mosolyogva integetett kifelé, nagyapám viszont könnyes szemmel szorított magához. Én is arra gondoltam, amire ő: talán utoljára láttuk egymást.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.